itt a nyár de már a téllel bratyizom
várom hogy befeszüljön a fagyizom
és az elmúlás lenyomja végre a születést szkanderben
súlytalan embereket akarok télikabát szkafanderben

láthatatlan nőket kik lábukon nem hordanak vádlit
és az erkélyről bekönyörgi magát muskátlid
kívánom: a szürke utca legyen már végre jég és fagyás
a kátyúk elvakart bárányhimlője pedig talajmenti ragyás

az ablakok petri-csészék és a jégvirág rajtuk: akár egy vírustenyészet
a szürke hófelhők alatt lelketlen lomhán visszhangzik az enyészet
ilyenkor halnak meg a nagymamák is:
a szerelmes éppúgy mint a háklis

és a gyászoló tömegben kettesben a várandós nő és a temetés
az élére vasalt halál alól mint egy alsószoknya: folyton kilátszik a teremtés
megfeszül a karizma
nem látszik a bőr csak a bőrből készült csizma

a koporsóban – csak egy lerágott embercsutka és a csima
még látszik egy ateistán is az életbe csimpaszkodó utolsó ima
de a halál akár egy dacos kisiskolás: felteszi még egy elrontott
i-re is a pontot

a halhatatlanság pedig a tudatalattiba visszagyömöszölt kiáltás:
ahogy a zenében is – a legnehezebb dolog a kiállás
könnyebb a szüntelen dobolás
de szünet nélkül csak segédmunka és dobozolás

hiába: a falevélnek meg kell tudni fagyni
az életet abba kell tudni hagyni
az embernek magától
különben a haláltól való félelem egész életen át csak gátol

az író és a tél – közös bennük: a kényszeres cselekvés
a mindent archiválás – a mindent elmentés
elraktározott lábnyomok fehér lapon
a számba vett halál: a fekete - fehér alapon

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.