a tudatalattim fojtogatta halálvágy
most végre megkerült újra mint egy talált tárgy
évezredek halhatatlan embermilliója hagyta el mikor meghalt
mert evező nem kell többé annak ki elérte a túloldalt

markolom a végtelent mint egy majom a földalatti csalit
ha kiengedné öklét: szabadulna de a birtoklásvágy rákancsalít
pedig semmi nem az enyém
sem te sem a remény

sem lelkemben a talajmenti fagyok
ez ugyanis mind a túláradó én magam vagyok
mert nincs jó és rossz magas és mély: hegy az amikor az alföld ráncos
nyújtózom és kitöltöm két hegy közt a völgyet mint egy kötéltáncos

itt a söröm itt az alpesi hütte
itt a lejtő itt a gyerekkorom napsütötte
rajta síelsz – lentről várlak ahogy űrsiklókat szokás mikor belépnek a légkörbe
és ha meglátlak lelkem fekete pulikutyaként csahol körbe

nem tudom meddig vagyok még itt – én: az egyeneshez túl görbe
de amíg még van erőm addig szorítlak ökölbe

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.