alszol és a takaró alól kilátszik egy tenyérnyi láb
felúszom melléd és ezer kötélkezeim átdobom rád
magadhoz húzol mint hajót útja végén a kikötő
– szárazdokkban a költő

mert mit lehetne füledbe súgni egy szeretlek helyett
mondták már annyiszor mint együttvéve az összes közhelyet
mégse tud elkopni
mindig sikerül neki a végtelenből egy ropogós serclit ellopni

pedig nem eredetibb mint az egyenlegértesítő vagy a folyószámla
– amikor a képernyővédő rásötétedik a monitoron a sok unalmas számra
nagy darabokban úgy szárad rá ez a szó is a számra
mint alig használt hó a lovas szánra

és erős szájszervével már visz is az álom mint valami hangya
hiába akarok nagyobbnak látszani nála – hiába teszek úgy mint aki nem hagyja
már nem is vagyok – mintha ki lennék találva
a valóságból éles csáprágókkal körberágva: életre-halálra

az ágy már melltartó: mintha csak utánozni akarnánk egy kisebb meg egy nagyobb mellet
azzal ahogy fekszünk benne egymás mellett
– álmomban egy női mellszobrot avat Karl Jung
ha az alvás csipetnyi halál akkor inkább együtt haljunk

de még a halál előtt az alvás ébrenlétbe fékezett
és ébredezünk mint két vékonyka szelet kollektív emlékezet
az ágyon vagyunk két hosszú ékezet
szeretlek – mondom újra amint tudatom megérkezett

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.